Gombszártól a ráncravalóig

Néhány szó a gombkötő mesterség történetéről

A magyar férfi és női öltözetnek évszázadok óta dísze, és egyben praktikus kelléke a zsinórozás. Készítői a gombkötők, céheik nagy számából arra is következtethetünk, hogy a főuraktól a legszegényebb zsellérig, mindenki a zsinórdíszes ruhákat hordta. Első céheiket Pozsonyban hozták létre, majd Veszprémben 1599-ben. Ezt követték a soproni, a szombathelyi, a sárvári, és a keszthelyi céhek. A 17. században harminchárom céh működött, majd a 18. században újabbak jöttek létre, közöttük Szegeden, Debrecenben, Újvidéken és Baján is. Sok esetben a szabókkal, másutt a paszományosokkal hozták létre egyesületüket. Részletesen megismerhetjük munkájukat, portékáikat, áraikat, hiszen a történeti Magyarország vármegyéiben működő gombkötő céhek árszabásait közölte a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézete 2002-ben, Az Mester Emberek Míveinek árazása. Takácsok, festők, gombkötők és gombcsinálók árszabásai (1626-1820) címmel, Flórián Mária néprajzkutató szerkesztésében.

A zsinórozott magyar ruhát nem csak a magyar királyságban, de Európa-szerte kedvelték, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy 1691-ben Bécsben is alakult egy magyar gombkötő céh (Ungarische Knöpfmacher). De az igazi fellendülést a 18. század hozta. Ekkor a magyar könnyűlovasság, a huszárság színpompás egyenruhája, sűrű bordazsinórzata teremtett igazi divatot, díszeik még a női kabátkákon is megjelentek.

A paszományosok és a gombkötők

A szövött, a rojtokkal, bojtokkal díszített, és csipkeszerű szalagokat a paszományosok készítették. Színes selyem- és fémfonalas termékeik egyházi és világi, közöttük főleg a német öltözetek díszítésére, de bútorok szegésére is alkalmasak voltak. A gombszárakat, szárgombokat, zsinórokat, sujtásokat, gombokat és gombházakat a férfi és női magyar ruhák díszítését és a kiegészítőket pedig a gombkötők állították elő.

Skófium és karmazsin – a fonalak

A 17. században a selyemfonalból, és nemesfém skófiumból (húzott drót) kártyaszövéssel szőtték a széles gombszárakat és hozzá fa magra kötötték a tyúktojásnyi gombokat. A 18-19. században török selyem (guser), karmazsin és közönséges selyemfonalat, azaz közselymet, ezüsttel és arannyal borítottat, pamutot és szőrt, azaz gyapjúfonalat használtak föl, majd a 18. század végétől kezdve divatba jött a teveszőr és a bécsi szőr.

Galambkosár és vízfolyás – a gombkötők művei

Kabók Imre Szeged város levéltárosa 1898-ban elkészült kéziratában amelyet az Iparművészeti Múzeum Könyvtára őriz  száznyolcvan formát gyűjtött össze, ebből idézünk néhányat: rostélyos kötés, boszorkánykötés, hármas karika, szarkaláb, körte végű gombház, galambkosár, szarufa, kápolna, körte, lantvirág, nyolcas, tulipán, vízfolyásos, kettős vízfolyásos, lencse, karika, patkó, hullám, bajusz, rozmaring, sasköröm, „S” rajz, csiga, halfarok, lant, macskatalp, dohánylevél, barátcsomó, csukafejes, kutyatökös…

Magyar ruhák, övek, fűzők, kötők

Általánosságban elmondható, a 16-17. században a praktikum és a díszítő funkció együtt jelent meg az öltözékeken. A 18. század hozott változást, a gombok kisebbek, könnyebbek, mint korábban, famagra kötöttek, sokszor hímzéssel együtt komponálták meg a sujtások és a zsinórozás színeit, formáit. A szabás változásával a 19. századra az egykori praktikum eltűnt, a díszítő funkció vette át a helyét, a szövött zsinór már csak keretelte a dolmányok minden részletét; az elejét, alját körben, a gallért, a kézelőjét, hátának karcsúsító szabásvonalát. A szoknyarész bővítő rakásait, a szarkaláb, azaz háromágú ráncravaló ékíti. A mentéhez és dolmányhoz illő magyar nadrágnak különleges, ferde irányú a szabása, ezáltal a lábszár belső oldalán nincs varrás. A nadrág ellenzőjét szegélyezte csupán kezdetben zsinórdísz, majd a dolmány megrövidülése a nadrág további díszítettségét eredményezte, így a combon megjelentek a pompás csukafejes, dohányleveles vagy kápolnás zsinór és sujtás-rátétek. Nadrágból mindig kettőt varrtak az öltözethez, és ebből következik, hogy a gombkötő is két készületet szállított. A női magyar ruhák derekát is sujtás kíséri, gombolása is zsinóros, mentéjét pedig többnyire nyolc nagy vitézkötéssel és rojtos ráncravalóval ékítették. Az öltözethez illő zsinóröv, több gombbal kötötték, nők és férfiak számára is, de mentekötőt, kardkötőt, térdkötőt a divatos térdnadrágokhoz, és a vállfűzőkbe fémfonalas és selyemfűzőket is a gombkötők szőtték vagy fonták.

A gazdag emlékanyagban rendkívüli technikai tudással, (többnyire) ízléssel megalkotott műveket találunk. Amint említettük, a zsinórok, sujtások mindig követik a szabásvonalakat, díszítik a kabátfélék elejének, gallérjának sarkait, tökéletesen belekomponálva az adott felületbe. A ruhák és a díszítés elkészítésének is megvoltak a megszokott átvett és sok évet megélt sajátosságai, amelyet ma is érdemes megfontolnunk, megtartanunk.

 

.                                                                      Tompos Lilla művészettörténész

 

vissza a tudásbázisra